Végtelen történet
Ez egy mese, szereplőit valódi emberek ihlették az életemből. Csak ennyi a valóság. Nem egy műremek, nem vagyok költő, de szívesen kalandozok ide-oda. Ha tetszik, látogass el hozzám. Ígérem nem fogsz unatkozni:)
Köszönet Lady Britannynak.
Élt egyszer egy erős hatalmas király,
Létezése igaz is lehet talán.
Hazája ég és föld között lebeg,
nem ismerheti csak a csodás képzelet.
Földje ezüst és színtiszta hó,
Nem él ott más, csak tündér és manó.
Hozzá asszonya távoli hegyekből jött,
Idegen ő itt, idegenek között.
Szerelme mégis oly nagyon erős,
Királyát követte jégbuckák között.
Vállalta az örök fényt és hideget,
mert királya érte, és ő érte epedett.
Boldogság fűtötte a jégpalotát,
Aranyfüstként járt be az minden szobát.
Jégvirág nyílott a jégkertben ott,
Hová Miliné és Jonuhas jégmagot dobott.
Történt egyszer, hogy a bölcs kiály
Vadászni indult, hová madár sem jár.
Glisent kereste, a nagyfogú togut..
Ám lakhelyére nagyon veszélyes az út.
Glisen külsőre emberszerű gnóm,
Anyja Pilá, ember, apja togu, Sufe volt.
Sufét elcsalta, kábította boszorkányerő,
E nászból lett Glisen, a nagyfogú szörny.
A király- hiába szikrázott ezüstként a hó,
Togut nem lelte, mert oduja rejtve volt.
Fákról zúzmarát libbent a szél,
Togu szagát érezte és tudta, hogy fél.
Glisen meglapult a hóbucka mögött,
csatlósa Hernida fölötte röpdösött.
Hernida szárnyas gyíkfajta volt,
Testére három rész zurkura borult.
Glisent szerette oly réges rég,
Ereiben epedőn forrt, buzgott a vér.
Ám a togu csak szolgaként tekintett reá,
Számára nem volt több, csak egy csúf gyíkleány.
Szárny iránti irigysége nem ismert határt,
Ez érzés tüze égette, mint ízzó parázs.
Vágya az volt, bár lenne ő is madár,
Ki gátak nélkül fel-le, ide-oda száll.
Szárnyalna Sinester falai fölött,
Kilesni Milinét jégfalak között.
Mióta meglátta, csak érette vágyott,
Hogy megkapja, bevetne sok aljas módot.
Ám most a királytól igazán rettegett,
Hernida védelmében is gyáván reszketett.
Bűzlött is rendesen, mint szokott a togu faj,
E szag hozta rá-rájuk mindig a bajt.
Ám a király végül lassan elunta magát,
-Ráér még a togu! - s változtott irányt.
Palotáját vágyta s benne Miléné asszonyát,
ki melegséggel árasztotta el szívét és honát.
Haza érvén látja, hogy az ajtó tárva,
Ott áll Miliné, férjét türelmetlenül várja.
Csengő hangon kérdi is az urát:
-Mond vadászatod sikerrel járt?
Felelé a király: A vadászatban nem leltem kedvem,
egyedül te, csak te kellesz nekem...
Eközben Sinester fölött egy árny suhant át,
Hernida az, a gaz, az irigykedő gálád.
A sötét árnyat nem látja a pár.
Hogy egymásra néznek, megszünt a világ.
Jonuhas gyorsan ledobja vértjét,
a nagy igyekezetben beveri a térdét.
Miliné kacaja csak fokozza vágyát,
Derekára fonja két erős karját.
Köntösét oldja, halkan súg valamit..
A sötét árny eközben eltűnik odakint.
Azután idővel csitul a mámor.
Megszólal egy hang valahol távol.
Folyosón hallik nehéz léptek zaja,
Karendor jön, hű testőre maga.
Uram!-szól. - Jer közénk tüstént!
- Úgy tűnik, fogjunk bevallja bűnét.
Újra felcsillan a remény sugara,
Toguval többé nem lesz semmi baja.
Magára vette díszes palástját,
Övére csatolta rézveretes kardját.
Asszonya ajkára izzó csókot hintett,
Csillogó szemével immár búcsút intett.
Elindult testőre után az éjben
Megeredő nyelvű foglya várja éppen.
Miliné kedvese reménysége fűti,
Igazát keresve, csak ez a vágy űzi!
Sötét mélységbe aláereszkedve -
ha nem volna muszáj, inkább nem is menne! -
Rabláncán a foglya rettegve várja:
Barlang szájában sejlik föl királya...
Robusztus alakja megtölti a pincét.
Pisszenni nem mer láttán sem a hóhér,
sem a szolgalelkű, alávaló rab,
Kinek száját peckeli fadarab.
Int a király az álarcos bakónak:
- Tedd szabaddá! Nyelve pörögjön e csalónak!
- Mondd hát! Hol keressem az áruló Glisent?
Addig szólj, s igazat, míg fejed nem vétetem!
- Kegyelmezz fejemnek, én uram, királyom! -
Könyörgött a bűnös.- Bizony most már látom!
Szörnyszülött Glisen egy nagy hegyben lakik,
Otthonát hófödte bércek ölelik.
Szikla belsejében hatalmas barlang,
Ebadta bestéje azon belül lappang!
Óvja, védi létét szörnyű lények lánya,
Szárnyas teremtménye, hűséges szolgája.
Semmiképp ne lépj be mocskos szentélyébe,
Ezernyi csapdát és titkot rejt a mélye.
Egyetlen egyszer voltam én csak arra,
Fogamat is, ó, jaj! Majdnem odahagytam!
Kérlek, uram szánd meg gyarló személyemet!
Elárultam néked, ezért fejem ne vedd!
Engedj útra engem, azért esdekelek,
Szerencsétlen életemmel légy könyörületes!
Így eseng a szánalmas jószág,
S lássa meg hát az egész ország,
Bölcs Fejedelme mily tökéletes,
Jóságos szíve hogy milyen kegyes:
Veretes pallosát meglendítette,
Lánc csörgött, az acél kettészelte.
Elvágta a béklyót, így mondja a rege,
Áruló szolgának megkegyelmez vele.
- Köszönöm királyom! - szóra nyílik szája.
- Glisent megtalálni, annak nagy az ára.
Nem segít vérdíj, nem segít semmi,
ha Pilá varázserejét nem tudod elvenni.
- Én csak szolga vagyok Pilá mellett.
Gonosz erőkkel szövetkezni kellett.
A szövetség vérrel pecsételt okmánya
Ott lapul egy eldugott arany ládikába.
-Ha azt a papírt megszerzed Uram,
Tudni fogod merre, hová vigyen utad.
De ha nem találod, nem lesz meg valahogy...
Egyszerre zöldre vált szine, teste lelke vacog..
Szörnyű moraj hallatszik a barlang mélyéből,
iszonyú szag terjeng, mindenki szédül...
- Menekülj király...!- már habzik a szája,
Tudja, eljött, itt van halálos órája.
Végső erővel még mondana valamit...
Hol a ládikó? - Jonuhás ráordít.
Mérges gázok töltik be a teret...
S már választ nem várva menekülni kellett.
-...templom...- hördült utolsóként a szó,
S bűnös lelke elszállt, mint füst, gomolygó...
Jonuhas döbbenten meredt a kitágult szembe,
tükrét a halál üveggé dermesztette.
Nem várhatott tovább, nem volt már idő,
Testéből egyre fogytán az erő.
A nyirkos föld fájdalmasan megremegett,
Börtön faláról megannyi kőmorzsa pergett.
Palástja szélével eltakarta arcát,
Ne érje tüdejét a füst, s a mérges gáz.
- Jer, uram! - kiáltja hű testőre. -
Menjünk, menjünk most már ki a levegőre!
Sebtében lépdelnek végig a folyosón
Látják, az üregekben szolgák hada jajong.
Mindenki rémülten menti életét,
Száz éve nem láttak már ily földrengést!
A tömlöc udvarán Jonuhas megállott,
Kapkodva szívta be az üde fuvallatot.
Dörgő hangjával mindent csöndre intett,
Tenkintélye végül nyugalmat teremtett.
Elült a pánik, megállt a nép,
a természet haragja újra jó útra tért.
Királysága a nagy bajból ismét megmenekült,
Jonuhas fáradtan egy nagy kőtömbre leült.
Magához intette hadának vezérét,
Kiadta parancsát - de inkább kérését:
- Katonák kutassák föl a környék minden falvát,
Megleljék mindenáron az elveszett ládát!
Minden templomkertet, sekrestyét vagy oltárt.
Papot szóra bírni, mondjon ezer zsoltárt...
Meg kell győzni hittel és néminemű pénzzel,
Isten ellen hadakozni nem lehet erővel!
Mi szívének becses, bizony hozzák elé,
Mert kincs az, mely utat nyit a boldogság felé!
Szerelme záloga mérhetetlen érték,
Meg kell azt szerezni, ehhez nem fér kétség!
Pilá eközben majd megfúl mérgében,
Nem volt nagy pusztítás a föld kérgében.
Pedig igyekezett nagy rengést okozni,
- Nagyon remélem, erőm nem kezd fogyatkozni.
- Nagy a baj, nagy a baj! - egyre ezt mormolja.
Megfogant a királyi utód, ő már tudja.
Most kell gyorsan valamit kitalálni,
Valami csellel a királyt megbabonázni.
Megkeresi Hernidát, szövetségest keres,
S tudja, a gyíklány mindenben benne lesz.
Előveszi régen használt varázsitalát,
Gyönyörűségessé változtatja a csúf leányt.
A király és krályné erről mit sem sejve,
élik napjaikat nagy reménnyel telve.
Miliné néha furcsán érzi magát,
S lassan rájön, mi ez a változás.
Nem szól még urának, biztosat akar tudni,
Tudja, királya nagyon fog aggódni.
Egyszerre baljós érzés keríti hatalmába,
Érzi, valami rettenet várható sorsában.
Jonuhas néha elmegy az erdőbe vadászni,
Tudjon kedvesének friss vadat kínálni.
Ám egy ködös napon nem is sejti,
Útjáról egy kicsit másképp fog megtérni.
Ahogy a sík vidék havasán lépdel.
Tüzes nap sugara forrósítja a vértet.
Vizét már megitta, szomjúság gyötri,
egy jól ismert patakhoz viszi léptei.
Furcsa minden a földrengés óta,
Az örök tél mintha múlóban volna.
De a Nap sugara éget és nem melegít,
Ahogy nő a fű, rögtön el is tünik.
Ahogy mendegél, változást észlel,
Lassítja lépteit, ide-oda kémlel.
Rossz érzés keríti hatalmába,
Mintha sejtené, itt véget ér dédelgetett álma.
A patak vize most sötéten folydogál,
Tétovázik, aztán mégis csak megáll.
Előveszi kulacsát, merít a vízből...
Ajkához emeli...és a víz torkán legördül.
Nehéznek érzi tagjait, pillája olmos,
Szédelegve gyorsan egy fához dől most.
Aztán egyszerre új erőre kap lelke,
Különös érzés kel életre benne.
Mintha minden távoli volna,
Mintha eddigi élete semmivé folyna,
Felejtés homálya telepszik eszére,
Értetlenül bámul gyűrüs kezére.
Könnyű szellő lebben, majd erősre vált,
Fehér por száll, ellepi a királyt.
Nem is érdekli, elméje tompa...,
Kábán bámul egy távoli dombra.
Tetején tünemény, sötét fátylas alak,
Feléje indul, igen lassan halad.
A szél belekap fekete fátylába,
Időnként kivillan gyönyörű orcája.
Megbabonázza a királyt a csodás látvány,
Üres szive új érzésekkel tellik már.
testében vad erők tombolnak...
Csititaná, de nem érdekli a holnap.
A tünemény most már előtte állva
A királyt mosolyával végsőkig csigázza.
Szívem, szerelmem! - dadog a szája,
- Ki vagy te? Életemnek te leszel a párja!
-Mindegy ki vagyok, kinek a lánya...,
viszont szívesen lépek veled házasságra.
Látom a szemeden mily nagyon akarod..
Úgy lesz, ha a gyűrűt ujjadról eldobod.
- Persze! - szól a király, repül a gyűrű..
Kicsit furcsa, de a lány gyönyörű.
Lovára kapja hát, de nem érzi melegét.
Ám már rég elvesztette szívét és eszét.
(Folytatás egy hét múlva)